- Szálljatok ki a messzi világba, és gondoskodjatok magatokról! - mondott rájuk gonosz átkot a királyné. - Néma, fekete madarakká változzatok!
De az átok csak félig teljesedett be: a tizenegy királyfiból tizenegy hófehér vadhattyú lett. Különös kiáltással kiröppentek a palota ablakán, elsuhantak a kert fölött, a messzi zöld erdő felé.
Napkelte előtt rátaláltak a parasztházra, ahol kicsi húguk még az igazak álmát aludta. A vadhattyúk suhogva kerengtek a zsúptető fölött, karcsú nyakukat nyújtogatták; csapkodtak széles szárnyukkal, de nem vette észre őket senki. Tovább kellett hát szállniuk, fellegek fölé, messze vidékre. Egy tengerparti rengeteg erdőben telepedtek le.
Kicsi húguk, a királylány ott álldogált a parasztszobában, s egy zöld levéllel játszogatott, mert egyéb játéka nem volt. Lyukat szúrt a levél közepébe, a nap felé tartotta, keresztülnézett rajta, s úgy tetszett, hogy bátyái ragyogó szemét látja. Attól fogva valahányszor végigsimították arcát a napsugarak, az ő csókjaikra gondolt.
(Részlet Andersen A vadhattyúk c. meséjéből)
Ez volt gyerekkorom kedvenc Andersen meséje, amely a testvéri szeretetről szól, és nem csak gyerekeknek.
A fotó ötletét is részben ez a régi emlék inspirálta.
http://www.globusz.com/ebooks/AndersenH/00000020.htm
(Ha el akarnátok olvasni...)
