2010. október 22., péntek

Egy mese emléke réges-régről




- Szálljatok ki a messzi világba, és gondoskodjatok magatokról! - mondott rájuk gonosz átkot a királyné. - Néma, fekete madarakká változzatok!

De az átok csak félig teljesedett be: a tizenegy királyfiból tizenegy hófehér vadhattyú lett. Különös kiáltással kiröppentek a palota ablakán, elsuhantak a kert fölött, a messzi zöld erdő felé.

Napkelte előtt rátaláltak a parasztházra, ahol kicsi húguk még az igazak álmát aludta. A vadhattyúk suhogva kerengtek a zsúptető fölött, karcsú nyakukat nyújtogatták; csapkodtak széles szárnyukkal, de nem vette észre őket senki. Tovább kellett hát szállniuk, fellegek fölé, messze vidékre. Egy tengerparti rengeteg erdőben telepedtek le.

Kicsi húguk, a királylány ott álldogált a parasztszobában, s egy zöld levéllel játszogatott, mert egyéb játéka nem volt. Lyukat szúrt a levél közepébe, a nap felé tartotta, keresztülnézett rajta, s úgy tetszett, hogy bátyái ragyogó szemét látja. Attól fogva valahányszor végigsimították arcát a napsugarak, az ő csókjaikra gondolt.


(Részlet Andersen A vadhattyúk c. meséjéből)

Ez volt gyerekkorom kedvenc Andersen meséje, amely a testvéri szeretetről szól, és nem csak gyerekeknek.

A fotó ötletét is részben ez a régi emlék inspirálta.

http://www.globusz.com/ebooks/AndersenH/00000020.htm

(Ha el akarnátok olvasni...)


4 megjegyzés:

  1. Gyönyörű fotó, szép mesével!

    VálaszTörlés
  2. tetszik a fotó--és a képzet-(képzelet)társítás...szépen összecsengnek...

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm mindhármótoknak, hogy itt voltatok!

    VálaszTörlés